Prológus: Viszlát a pokolban

/Egy hónappal az út előtt/

A körülöttem lévő világ történéseiből csak nagyon kevés jutott el ténylegesen az agyamig. Ugyan érzékeltem a körülöttem zajló eseményeket csak nem igazán fogtam fel őket ami valószínűleg az enyhén spicces állapotomból adódhatott. Két pint sör és összeszámolhatatlan mennyiségű whisky után örülnöm kéne, hogy egyáltalán ülve maradok a széken és nem nyúlok ki a Pub kőpadlóján mint egy kocsi által kilapított béka az út szélén. Saját szellemes hasonlatomon jót mosolyogtam majd a szememmel pásztázni kezdtem az asztalomon lévő poharakat reménykedve, hogy legalább az egyikben maradt még egy korty.
De hiába mivel a szemem a keresgélés során nem talált egy cseppnyit sem viszont annál inkább megakadt a tekintettem a poharak rendezetlen sorai között álló fém szalvétatartón amiről saját tükörképem nézett vissza rám. Nem akartam hinni a saját szememnek ezért rögvest átverekedve magam a káoszon, hogy a kezembe vegyem a tükröződő tárgyat. Erősen szorongatva közelebb emeltem az arcomhoz így elemezgetve kinézetemet. A látvány olyannyira elborzasztóan hatott számomra, hogy a szívem kihagyott egy ütemet és ezzel ki esett a kezemből a nemrég erősen tartott fémből készült tartó. A szemeim rettenetesen fel voltak dagadva a sírástól és úgy egészében az arcom vöröslött a hajam pedig finoman szólva is rettenetesen festett. Egy meggyötört nő képét nyújtottam és biztos voltam abban, hogy ez nem én vagyok. Ez a lecsúszott és kétségek között vergődő gyenge árnyék egyszerűen nem lehetséges, hogy én lennék. Éreztem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe ezért az időközben már kicsordult cseppet letöröltem jobb kézfejemmel és a fejemet óvatosan az asztal lapjára hajtatottam.

Próbáltam ellazulni de akárhányszor behunytam a szememet csak még rosszabb lett a helyzet mivel olyan képek és képsorok villantak be amiket legszívesebben feledtem volna és ebben az sem segített, hogy körülöttem minden irdatlanul gyorsan kezdett forogni és elmosódni.

Nem éreztem túlságosan jól magam és talán percek kérdése, hogy mikor dobom ki gyomrom beltartalmát ezért jobbnak véltem ha nem a padlót fixírozom hanem inkább fejemet elfordítva nehézkedek előre. Szerettem ezt a kis kocsmát az egész hely nagyon kellemes érzéseket keltett az emberekben a sötét rózsaszínes falaival és ódon fa pultjával ahol a sörcsapok helyezkedtek el. Néhanapján ellátogattam ide ismerőseimmel meginni egy-egy pint sört de ennyit még egyszer sem sikerült legurítanom a torkomon mint most mondhatni annyit ittam mit egy felelőtlen tinédzser . Egészen biztos, hogy nagyon szépeket gondolhatnak most rólam akik a helyiségben tartózkodnak. Habár szerencsémre persze ha még maradt belőle valamennyi is nem voltak sokan. Az összes önbecsülésem már úgyis el lett ásva szóval nem számít különösebb képen, hogy az a néhány fő mit gondolhat rólam. Szépen egyesével szemügyre vettem mindenkit. Igaz a mondás, hogy ha az embernek szerelmi bánata van akkor mindenhol boldog párokat lát. Ez velem sem volt másképpen mivel elég volt csak a mellettem lévő asztalhoz pillantatnom máris egy már jó hangulatban lévő a gyűrűikből kikövetkeztetve egy fiatal házaspár viszonyult szomszédomul. Borzasztó, hogy mennyire bántó tud lenni mások öröme számomra. Talán azért gondolkodhatok így jelen pillanatban a romantikázó párosról mert az én kapcsolatom tönkrement a célegyenesnél.

Hirtelen újra elkapott a szédülés és éreztem, hogy a fejem csúszik le az asztalról szépen lassan. Már lelkiekben felkészültem a becsapódásra és elképzeltem ahogyan a fejem koppan egyet a kemény kőpadlón de valaki megragadta mindkét vállamat és hátrahúzott a székembe ezzel megakadályozva az aprócska balesetet. A tőlem kitelt leggyorsabb sebességgel megfordultam, hogy kiderítsem ki volt az. Sajnos nem egy szimpla ismeretlen és segítőkész férfi volt az aki megakadályozta zuhanásomat hanem az a mocskos féreg aki nemrégiben még a vőlegényemként szolgált. Éreztem ahogyan arcvonásaim megkeményednek és szám fintorra húzódik.

- Mit keresel te itt és minek jöttél utánam?- vetettem oda a kérdést fokhegyről.

- Ugyan Catherine.- köszörülte meg a torkát majd körülpásztázta a terepet és folytatta.- Nem beszélhetnénk ezt meg?

- Mit kell ezen megbeszélni? Láttam amit láttam. Vagy talán azt szeretnéd mondani, hogy káprázott a szemem amikor azt láttam, hogy te meg az egyik munkatársad a hálószobánkban szeretkeztetek? Te jó ég! Legalább csináltátok volna egy hotelben de ahhoz igazán nagy bátorság kellett, hogy a saját házunkban.- emeletem fel a hangomat de ügyeltem mindeközben arra, hogy azért a körülöttünk lévők ne hallják a személyes hangvételű beszédemet. Vártam, hogy válaszoljon de láttam rajta, hogy tudta nincs semmi az ég világon amivel ezt meg tudná magyarázni vagy el tudná érni, hogy megbocsájtsam a történteket.

- Nem tartok felesleges hegyi beszédet számodra mivel minden bizonnyal úgy sem használna semmit. Minden gondolatod velem kapcsolatban tisztává vált amikor leüvöltötted a fejemet a nappaliban és hozzám vágtad a jegygyűrűdet.- vetett felém egy keserű mosolyt.

- Ennek örülök. De ha most megbocsájtasz nemszívesen szívok veled egy levegőt szóval vagy te mész el vagy én.- jelentetem ki de ő csak nézett rám a nagy barna szemeivel és a velem szemben lévő székhez ballagott majd helyet is foglalt az említett ülőalkalmatosságon. Ezzel tisztává vált számomra, hogy én leszek az a fél aki távozásra kényszerül. Erősen megkapaszkodtam az asztalszélében és lendületet vettem a felálláshoz de amint megtettem néhány bizonytalan lépést a kijárat felé Thomas megragadta a karomat ami visszafordulásra kényszerített. A látvány ami fogadott egyáltalán nem tetszett. Mivel a volt vőlegényem térdre ereszkedve szorongatta az eljegyzési gyűrűmet. Minden egyes porcikám tiltakozott az egész ellen és női megérzésemre hallgatva tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Kérlek hagyj beszélni! Tudom, hogy elkövettem hibákat a kapcsolatunk során és a mostani egy eléggé súlyos hiba volt ami megbocsájthatatlan de kérlek hallgass végig!- kérlelt kétségbeesett hangon amire természetesen a Pub-ban tartózkodók is felfigyeltek. Idegesen forgattam a fejemet jobbra-balra és kétségbeesetten konstatáltam, hogy egész szép nézőközönségre tettünk szert.

- Hagyd ezt abba! Ne csinálj magadból hülyét és belőlem se! Egyébként nem azt mondtad nemrég, hogy nem tartasz beszédet?- sziszegtem a fogaim közül, hogy senki se hallja meg rajta és rajtam kívül.

- Ha szerelmem ezt teszi az emberekkel akkor igenis büszkén hülyét csinálok magamból! Mert szeretlek Catherine és mindig is szeretni foglak akármi is történjék. Mindenki követ el hibákat de térden állva könyörgöm, hogy bocsájts meg nekem és légy újra a feleségem.- hallottam ahogyan a körülöttünk lévők felsóhajtanak és tapsolnak mintha azt akarnák ezzel sugalmazni, hogy tegyem amit mond és fogadjam el a leánykérést de ők nem tudták azt amit mi tudunk. Ez még jobban feldühített és éreztem ahogyan a pír elönti az arcomat. A gyűrűért nyúltam és kivettem a kezéből amit persze félreértett és egy halvány diadalmas mosoly keretében felállt. Nekem nem is kellett több. Az égszert zsebre vágtam majd szóra nyitottam a számat.

- Soha az életben nem fogok hozzád menni. Soha! Ja és üdvözletem annak a fiatal gyakornoknak akivel megcsaltál.- a mondatom befejeztével ökölbe szorítottam a kezem és jól hátrahúztam, hogy minél nagyobb erővel tudjak nyomot hagyni annak a mocsoknak a fején. Az ütés után háromszor megráztam a kezemet a levegőben a fájdalom hatására és ezzel lezártnak tekintettem a dolgokat és hátat fordítottam. Elindultam a kijárat felé még mindig eléggé bizonytalan léptekkel amit az alkohol hatásaként tudtam be és közben éreztem, hogy minden szempár a hátamba fúródik. Egyszerre éreztem büszkeséget és szégyent is egyaránt. Egy hirtelen ötlettől vezérezve megálltam az ajtóban és visszafordultam a még mindig a szemét szorongató férfinek nem nevezhető egyénhez.

- Viszlát a pokolban!- ezzel becsuktam a bejárat ajtaját és elindultam a Londoni éjszakába miközben arcomról csordogáltak le a könnycseppek.